teljesen olyan most, mint amikor leteszik a telefont. de egyébként már egészen onnan hasonlított egy hívásra, az elejétől, hogy amikor felveszed, akkor elkezdesz annyira csak odafigyelni, hogy még azt se veszed észre, hogy leöntöd magad kávéval, meg hogy majdnem elütöttek a zebrán. legfeljebb annyi az interakció a külvilággal, hogy némán kiintegetsz valakinek, hogy bocs, éppen beszélek, meg egyébként is, minden mást hanyagolsz arra a ki tudja mennyi időre, amíg telefonálsz. aztán amikor leteszik, vagy megszakad a vonal, akkor megszűnik az a világ létezni, bezáródik a dimenzió, ami összekötött a drót másik végén lévő emberrel. meg persze lehet rábaszni a másikra a kagylót, vagy kapkodva 'most már le kell tennem'-ezni, meg hússzor elmondni, hogy na, akkor szia, igen, igen, szia, heló. a végeredmény ugyanaz, az idegesítő, üres sípolás. aztán később talán még mondanál valamit, de akkor már süket a vonal, és különben is, a hívott számon előfizető nem kapcsolható.

reggel azzal kelni, és este azzal feküdni, aki már soha nem lesz ott. átvonszolni magam a napokon, eredménytelenül próbálkozni az üresség kitöltésével, arra koncentrálni, hogy ne gondoljak rá, ami tulajdonképpen maga a szerencsétlen rágondolás. várni egy évet mellette, hogy jó legyen, elveszteni, aztán várni nélküle, hogy megint. felfogni ésszel, és pont az ellenkezőjét érezni. egy fél végtelennek tűnni. társtalannak.

az egyetlen reménykedésre okot adó dolog ebben az egyre fokozódó nemzetközi, vagy inkább csak gyomor-szívközi helyzetben az, hogy huszonnégy évesen tudok venni magamnak egy üveg vörösbort, egy kis francia sajtot, és ezeket elfogyaszthatom keserédes-sajtbüdös magányomban, a saját hangfalamból szóló blues mellett.

szívátültetést kérek.

Megkeseredett szegény, mint fagyott lószaron az éhező veréb.

(Ede megevé ebédem)

van, ami nem változik, például az, hogy ez kurva jó. mondjuk több ilyen dolog is lehetne, de az ember ne legyen telhetetlen, ügye. és mostantól színházba is fogok járni. főleg a büfébe.

az lesz a férjem, aki egyszer majd pont jókor készít nekem császármorzsát.

Mint morzsába könyökölve lenni.

ezt az előbb olvastam a combfikszen. sosem volt ígyebbül.

isten ujjának nevezem azt, amikor az ember, szakdolgozatírás alatti, szégyenteljesen hosszúra nyúlt pihenője közben hirtelen önkéntelen modulatot tesz, amivel majdhogynem felborítja a félliter tűzforró teát, de végül, néhány végtelen tizedmásodpercet követő billegés után, csak pár centiliter ömlik szanaszét az asztalon, a laptopot és mobiltelefont körbefolyva, mintegy figyelmeztetésül.

ma délután kurvára felnőttnek érzem magam. csinálok egy kávét, egy cigit, megnézem, hogy mennyibe kerülne ikeás cuccokból berendezni ezt a tenyérni lakóteret, amiben már lassan, hű, hat éve élek, de nem vagyok igazán otthon, inkább csak egyedül. nem rossz értelemben, egyébként. aztán megfogadom, hogy a születésnapomig nem iszom, és jövőre kimegyek külföldre erasmussal. meg hogy este befejezem a szakdolgozatom. egy  határozott nap a mai.

azt hittem, hogy elég valakit szeretni, hogy elég egymást szeretni, és akkor bármi van, működik... azt hittem, hogy leélünk egymás mellett egy életet, és ahhoz képest ez a kis rossz időszak eltörpül majd, és fejcsóválva gondolunk rá öt év múlva, hogy jézusom, ilyen is volt.

végtelenül fatalista lettem. meg van írva minden előre baszki, és akárhogy rugdalózik az ember, halogatja a megszabott irányba menést, előbb-utóbb a sors rábasz mindenkit a kijelölt vágányra.

el szeretnék menni most a világ végére, a szívemet meg az agyamat itthagyva, ha lehet.

cruise me, cruise me, cruise me babe...

na. még ezt akartam mára.

olyan szép, ahogy süt ez a nyári nap,

és lefelé menet még pajkosan megcsillantja

a buszon a nénibajszot.

azt amúgy tudtátok hogy a kibaszott idegesítő 'lány' a nemtommelyik telefonos reklámból (aki ott kurválkodik, hogy deszerencse hogy nincs óriási melle, de megszólalás nélkül is látszik, hogy fókaeledelnek való utolsó ribanc), nahogy az kurva, de tényleg? (via subba)